A Kisfiú nagyon őszinte Ember, ami a szívén, az a száján, ezen a Felnőttek néha nevetnek, szívből és őszintén, néha meghökkennek, néha megsértődnek. Pedig csak arról van szó, hogy a Kisfiú nem tanult még meg színlelni és hazudni, mindig a másik Ember szemébe néz és elmondja, ami az eszébe jut.

Reméljük, még jó ideig nem tanulja meg lelakatolni a háza ajtaját.

Hiába mondod: "csak vicceltem", mindig van mögötte némi igazság; hiába mondod: "nem érdekel", mégis mindig érzed, hogy igenis érdekel; hiába mondod: "minden rendben", mégis egy kicsit fáj legbelül.

Tavaszi délelőtt, napsütés, meleg. A Kisfiú a parányi gyerekvécén ücsörgött, és minden erejével a Feladatra koncentrált. Nemrég tanulta még csak meg, hogy miért kell a kisvécén ücsörögni, még nem is mindig sikerült tökéletesen teljesítenie, amit elvártak tőle, de azért nagyon igyekezett. Anyukája mellette guggolt, épp arról beszélt neki, hogy el kell mennie dolgozni, de ma délután is el fog jönni a Kisfiúért, ahogy minden nap eljön érte és együtt mennek haza.

Egyszercsak néhány nagyobb gyerek toppant be a fürdőszobába, az udvarról szaladtak be a Felnőttel. Megálltak nem messze a Kisfiútól és Anyukájától, és érdeklődve figyelték őket. A Kisfiú gyanakodva nézte a Nagyokat, vajon mit akarhatnak itt? Nem mozdultak semerre, nem szóltak egy szót sem, csak leplezetlen kíváncsisággal pislogtak a Kisfiúra és Anyukájára. A Nap sütött, kintről behallatszott a többi gyerek kiabálása és nevetése.

A Kisfiú hirtelen elkapta Anyukája kezét, és félénken odaszólt a nagyoknak: az Anyukám az enyém! Majd a másik kezével is jól megszorította az Anyukájáét, és most már hangosabban és bátrabban mondta a Nagyoknak: az Anyukám az enyém!! Majd lecsúszott a kisvécéről, nagy nehezen felhúzta a nadrágját, és elindult. A Nagyok arrébbálltak, majd elfoglalták a felszabadult helyet.

A Kisfiú jó erősen fogta Anyukája kezét és elindult kifelé. A biztonság kedvéért el sem engedte az udvarig.